SZÓKRATÉSZ | Vádak és Védekezések

Főszöveg: Platón: Szókratész védőbeszéde
Platón összes művei Bp., Európa Könyvkiadó, 1994.

SZÓKRATÉSZ VÉDŐBESZÉDE

Vádak és védekezések

Szókratészt i.e. 399-ben fogta perbe és ítélte halálra az 501 tagú atheni bíróság. Vádlóként Melétosz lépett fel. A vád így szólt:
"Vétkezik Szókratész mert megrontja az ifjúságot, és nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében."
Szókratész, maga védte magát.
Szókratész a szónok nem tudott és nem is akart a szokásos modorban reagálni a vádakra, mivel Szókratész a filozófus, mint az igazság ügyvédje, nem sokra becsülte az ékesszólás fogásait.
Párbeszédben tisztázta vitapartnerével a fogalmakat, így juttatva el a helyes álláspont felismeréséhez.
Az ő értelmezésében a szónok erénye az igazmondás, tehát a teljes igazság kimondását ígérte bíráinak. Egyben figyelmeztette őket, hogy az ő erényük viszont az, hogy mérlegre tegyék az igazmondást.
Teljességgel újszerű rétori eszmény ez, meghökkentő ellentéte a rábeszélésre szakosodott szónoki gyakorlatnak.
"Adjatok engedélyt saját beszédmodoromra - lehet, hogy ez úgy rosszabb lesz, de lehet, hogy jobb; ám csak azt kell vizsgálnotok, arra kell fordítanotok figyelmeteket, vajon igazat mondok-e, vagy nem: a bírónak ugyanis ez az erénye, a szónoké pedig az igazmondás."
Védelmét nem a konkrét vádpontokra való reagálással kezdi, hanem - példátlan módon - ráduplázva a vádra, kitágítja annak körét.
Nem kevesebbet állít, mint hogy az eredeti vádaknak van egy rejtett mélyrétege, melyek sokkal félelmetesebbek, mint a Melétosz által előadottak.
Módszerével erkölcsi tükröt tartott a demokrácia vezetői elé és kimutatta, hogy bölcsesség hiányában, nem bírnak a polisz vezetéséhez szükséges képességekkel.
"Sok gyűlölség keletkezett ellenem, méghozzá a legterhesebb és legsúlyosabb gyűlölségek. Annyira, hogy sok rágalom is származott belőlük."
Honnan erednek a régi vádak?
Szókratészt, paradox módon, bölcsessége miatt övezi gyanakvás az atheni nép körében. Egész élete a delphoi jóslat következménye.
A filozófus egyik gyerekkori barátja, Khairephón elment Delphoiba, Apollón istennő jóshelyére, hogy megtudakolja a Phüthiától, a jósoló papnőtől: van-e olyan ember, aki bölcsebb, mint Szókratész?
Az orákulum így hangzott; nincsen, Szókratész a legbölcsebb ember.
A saját nem tudását ismerő filozófus nem értette ezt a jóslatot. Elhatározta, utána jár a dolognak és vizsgálódni kezdett polgártársai körében. Velük beszélgetve mérlegre tette bölcsességüket, majd kimutatta, hogy nem bölcsek.
"Egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik hát, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála."
Mi hát akkor az orákulum jelentése?
Bizonyára az, hogy egyedül az isten bölcs, s jóslata azt sugallja, hogy az emberi bölcsesség keveset ér. Szókratész éppen ezt ismeri fel, s ezzel vált az emberek között a legbölcsebbé, miközben számos ellenséget szerzett.
Az "elbeszélés" után cáfolatok sorozata következik.
Cáfolja, hogy "...nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimonok működésében."
Természetesen szembeszállt az istentelenség vádjával, valóságos párbeszédet ékelt védőbeszédébe. Félelmetes erejű dialógusok ezek, ahol pontról pontra haladva, visszájára fordítja a vádakat.
Melétosz e szellemi küzdelemben egyre inkább alul marad és nevetségessé válik. Felszínre kerül a jellem nélküli jellem, a képmutató és rosszhiszemű ember.
A vádló egyszerre állítja a filozófus hitetlenségét és hitét a daimonok működésében. E kategória értelmezésénél különböző vélemények láttak napvilágot, leginkább azt fogadhatjuk el, ami a szókratészi daimonra, mint egy belső, tevékenységet parancsoló szózatra tekint.
Maga Szókratész így határozza meg az esküdtszék előtt: "..bennem egy isteni, egy daimoni hang szokott megszólalni... Már gyermekkorom óta megvan bennem ez a szózat, és akárhányszor csak megszólal, mindig lebeszél arról, amit tenni szándékozom, rábeszélni pedig soha nem beszél rá."
Az istentelenség vádja legtöbbször politikai indíttatású volt, azonban ez mindig kimondatlan maradt.
Cáfolja azon vádat is, miszerint: "Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert föld alatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti fel és másokat is erre tanít."
Cáfolja hogy, a szofistákhoz hasonlóan, emberek nevelésével keresne pénzt. Cáfolja, hogy az ifjúságot megrontotta volna, hiszen tanítást nem ígért és nem is tanított csak "bábáskotott", hogy saját értelmükkel ítélhessék meg a dolgokat.
Ezt a tényt is - az istentelenséghez hasonlóan - vádlói ellen fordítja, amikor azt mondja, hogy "Melétosz hazudik, és én igazat mondok."
Bebizonyítja, hogy a gazdag ifjak önként csatlakoznak hozzá és követik módszerét. Hiszen ha valóban megrontotta volna az ifjúságot, most nem tanúskodnának mellette (mint pl. Platón, aki mestere halála után még Athén városát is elhagyta).
Szókratész a védekezésében gyakran hivatkozik az erényre, az erényes életre. Azt vallotta, hogy a legfőbb gyönyörűség az öntudatos élet öröme. Így bátran mondhatja Szókratész, hogy "nem is volt még a városban számotokra nagyobb jótétemény, mint ez az én istennek tett szolgálatom. Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjakat-öregeket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével." Filozófiájának középpontjában mindig is az erény állt.