Beszédhez való viszony a magyar felsőoktatásban

Egyre világosabbá válik a társadalom egyes rétegeiben, hogy a beszéd minősége fontos része társadalmi kapcsolattartásunknak, céljaink elérésének, tehát önérvényesítésünknek. Maga a tény nem új dolog, fontosságának felismerése sem most történt meg először. Az ókori görög és római retorikusok olyan mélységben alapozták meg a beszélés elméletét és gyakorlatát, hogy azóta nincs más dolgunk, mint újra gondolni, a mindenkori tudományos és gyakorlati igényeknek megfelelően újra fogalmazni azt, amit ők már tudtak. Az elmúlt évezredekben folyamatosan jelen voltak gondolataik, technikáik, csak nem azonos hangsúllyal. Most megint olyan kort élünk, amikor a társadalmi kapcsolattartási szokások előtérbe helyezik a beszédet.

Közoktatásunk már néhány évtizede célul tűzte ki a kommunikációs készség fejlesztését, de az iskolai gyakorlatban még ma is messze vagyunk attól, hogy érdemben tudnánk változtatni az ösztönösen elsajátított stratégiákon és taktikákon, mindez inkább csak cél maradt, az eredmény, a megvalósulás még várat magára.

A tanulmány szerzője olyan szakember, aki beszédtanárként több mint húsz éve folyamatosan azon fáradozik, hogy fejlessze a beszédkultúrát, a hivatalos életét és a művészetét is, mindenkiét, aki belátta, beszédkészsége javítása elengedhetetlen feltétele minőségi munkavégzésének. Több oktatási programot közösen dolgoztunk ki és valósítottunk meg ez alatt az idő alatt.

A tanulmány a szerző egy kutatásának eredményeit mutatja be: azt, hogy mi a véleményük az oktatásban részt vevőknek: a tanároknak és a diákoknak a beszédről, a beszédoktatásról. Az ilyen jelleg attitűdvizsgálatok jól rávilágíthatnak, mi az oka annak, hogy elméletben tudjuk, hogyan kellene beszélnünk és beszédet oktatnunk, elszigetelve még a gyakorlatban is meg tudjuk valósítani, társadalmi méretekben azonban nem mérhet az eredmény. Nagy jelentőségű ez a tanulmány a nyelvi attitűdök kutatásában, hiszen egy fiatal tudományterületnek eddig hiányzó részét, a beszéd hangzásával kapcsolatos véleményeket dolgozza fel. Különösen ígéretes az az elképzelés, amely szerint ezt a tanulmányt még további kettő követi: az egyik a média, a másik a közszereplés területét vizsgálja a jelen tanulmányhoz hasonló céllal. A mostani és a várható felmérések eredményei hozzájárulhatnak olyan beszédoktatási tematikák kidolgozásához, amelyek felfogásukban és módszereikben figyelembe veszik a beszélők véleményét, ezért fokozott eredményt ígérnek.

Ajánlom a könyv olvasását mindenkinek, akit érdekel a beszéd, de különösen azoknak a szakembereknek, akik beszédoktatással, az ezzel kapcsolatos kutatással, illetve oktatásszervezéssel foglalkoznak.